Tettler, Tettler... Honnan ennyire ismerős?! Igen, onnan...

Az anyalap bizony létezik.

Persze nem ilyen póriasan, „magyarosan” írva, hogy Tettler. A Tatlert, 1709-ben alapították. Mi másról írt volna, mint a felsőbb osztály életéről – szocioriportok akkoriban pláne nem voltak... Meg, ha jobban belegondolunk, a felsőbb osztály inkább megengedhette magának, hogy fölolvastassa az írásokat, mint az alsóbb osztálybeliek. És hát kit érdekelt volna, hogy mi történik az alsóbb osztályok tagjaival?!

Lényeg, egy Richard Steele nevű csóka „összerakta”, április 12-én jelent meg először. Hetente háromszor jelent meg, bizonyos Jonathan Swift is „írt bele”, lásd még Javaslat az ír iparcikkek általános használatáról című művét, meg persze a Gullivert... Két évet sem élt, 1711. január 2-án jelent meg utoljára.

De egy ilyen isteni jó nevet nem lehet csak úgy elpocsékolni, különböző „lokális” Tatlerek után a XIX. század egyik ünnepelt angol írója, Leigh Hunt 1830. szeptember 4-én irodalmi napilapként(!) jelenttette meg. Két évig bírták ők is: Hunt 1832. február 13-áig szerkesztette is a lapot, amely végül az év október 20-án bukott el.

Majd jött Clement Sorter, és 1901-ben elindította (újra) a Tatlert. Amely köszöni, jól van azóta is.

Még nem vették észre, hogy elindult a – khm – magyar verzió, de majd szólok nekik...

Egyébként a Tatler ma is azzal foglalkozik, amivel annó, 1709-ben: a felsőbb osztály életével. Csak ma már őket celebeknek hívjuk, meg szerencsére megtanultunk olvasni. Ja, és van, aki Tatlernek mondja. Legyen. Úgy is.