Tévedés, hogy Magyarország a tízmillió labdarúgó szövetségi kapitány országa...

Sokkal inkább a tízmillió nyelvtannácié. Akik azonnal kiszúrják a más által elkövetett helyesírási hibát. Közben feszt azon bosszankodnak, hogy nem lehet észrevenni, hiszen a vörd (sic) aláhúzza pirossal... Egy nagy, büdös lóf.... nekik!

Tény, a vörd aláhúzza pirossal. Csakhogy sok esetben nem vördben íródik a szöveg, gyorsan kell dolgozni, a szerzők jelentős része nem tud (rendesen, tíz ujjal, illetve kilenccel, de ebbe most ne menjünk bele) gépelni, a billentyűzetet nézi, és nem a monitort, nincs ideje elolvasni még egyszer, akkor sem, ha „csak fél perc az egész”.

Ekkor jönnek, jöhetnek a hibák.

Amelyek nem helyesírási hibák.

Hanem egyszerű elgépelések: betűcserék, betűkihagyások.

Helyesírási hiba ez: gója, vagy például a vesszőhiba. Ez: pian, egyszerű elgépelés, betűcsere. Ami valóban bosszantó, ha megjelenik. De hogyan jelenhet meg ilyesmi? Úgy, hogy a szerző – mondjuk így – monitorvakságban szenved: annyit írt már, hogy nem látja, nem veszi észre a hibát. Az agya jót, jól lát, miközben valójában rosszul írta. Ezen segíthet(ne) a szótagolva olvasás, de úgy még lassabban olvasunk (én tuti, de szerintem mindenki más is), mint egyébként.

Hát a fenti hiba hogyan született?

Egyszerűen: szimplán nem vették észre. Vagy ha észre is vették, már nem lehetett újat nyomtatni. Az „elkövető” félt, hogy lebukik, megbüntetik papírpazarlásért. Jó lesz az úgy, értjük mi azt, más, máshol, máskor is csinált már ilyet, nem lett belőle baj. Valóban. Csak a tízmillió nyelvtannáci dühöng, bosszankodik, vagy éppen röhög, annak megfelelően, éppen milyen hangulatban van. Esetleg fényképez.

Ja, a kép a szegedi osanból (sic) van.